Ezerszer elképzeltem ahogy először találkozunk.
Ahogy majd rám nézel.Ahogy a kezed az enyémért nyúl.
Mosolyogsz,és én még nem merek hinni.
Még nem merek nevetni.
Kézen fogsz és becsukod az ajtót magad mögött.
A falhoz támaszkodom,a lábaim már nem tartanak meg.
Remegve várom,hogy mondj valamit,akármit,bármit...
Némán nézel,a szemed az enyémet faggatja.
Közelebb lépsz,a szívem majd kiugrik a helyéből.
Érzem az illatod,a forróságod.
Nem tudom,melyikünk izgatottabb,
melyikünk vágyja jobban a másikat.
Annyi átbeszélgetett éjszaka,annyi elképzelt,megálmodott,
elmesélt együttlét után most végre itt leszel.
Néhány gondolat futna át az agyamon,
hogy milyennek képzeltem a csókod,de nem tudok gondolkozni,
elveszed az eszem,elveszek a tekintetedben.
Engem nézel,szememet bűvölöd,
keresed benne a kéken szikrázó lángokat,
a lobogást,és amikor felfedezed tovább rebben a tekinteted
arcomat,orromat,számat figyeled.
Elmerülök sötét íriszedben,szemed elsötétül,
ahogy pupillád tágul,számat nézed,gondolatban már előrébb jársz.
Lassan,centiről centire hajolsz hozzám,egyre közelebb,
fejem a falhoz támasztom,
egész testemen apró remegések futnak át.
Egyik kezedben a kezem,a másik lassan a derekamra csúszik,
érintésed megdermeszt.
A szememet nézed,kiolvasod a vágyam,a szenvedélyem.
Nem akarsz megijeszteni,sem lerohanni,
értem viaskodsz-magaddal.
Már érzem a leheleted,az ajkaim maguktól nyílnak,
a szemed még nem engedi tekintetemet.
A szívem a torkomban dobog,nincs elég levegő,
nem is lélegzem,megszűnt minden,csak Téged látlak.
Lehunyom a szemem,ahogy szád finoman,
alig érintve simul az ajkamra.
Óvatos vagy,csókod tapogatózó,bátortalan,
várod a válaszom,
várod,hogy akarjam én is.
Megfeszülök a vágytól,szám válaszol a Tiédnek.
Lassan,élvezettel csókolsz,ajkad mézédes,
elmerülsz bennem,számba sóhajtod vágyad,
a várakozás semmivé válik,már csak múlt lesz...
Karjaim érted nyúlnak,magadhoz húzol,csókunk egyre hevesebb.
Feltör a sok elfojtott félelem,már nincsenek titkok,végre érinthetlek.
Halkan nyögöd számba az elmúlt hetek várakozását,
ismeretlenül is ismerős,ahogy érzed a vágyam,érzed,hogy
akarlak,kívánlak,örülök Neked.
Percekig csókolsz a falnál állva,nem érintesz máshol,
tenyered a hátamat simítja,ujjaink összefonódnak,
szánk eggyé válik,nem hallok mást csak dobogó szívemet.
Nehezen,de lassítasz a szenvedélyen,nem akarsz semmit elkapkodni,
már tudod,érzed,hogy vágyam éppoly erős,mint a Tied.
Majd egy pillanatra elhúzódsz,hogy felnyitva szemed az enyémbe pillanthass.
Talán látod benne álmaimat,talán látod benne az összes mesét,
talán látod a ki nem mondott félelmeket,és a sosem
hallott-látott csodát is.
Látod az érzéseim,és én viszont látom a Te szemedben.
Mosolyogsz....s én is mosolygok...
..van az életben néhány olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, az életútja kettéválik előtte, s bármelyik göröngyös ösvényt választja, a szeme ezután mindig a másik felé sandít.. mert azt érzi, hibázott, mégiscsak a másik irányba kellett volna mennie...Az, hogy túlteszem magam rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejtem, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszek az érzéseimhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkentem a fájdalmam, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltegyem magam rajta. Lehetetlen! Felfoghatatlan! Elképzelhetetlen! Nem akarok túl lenni rajta!!! Miért is akarnék? Nem maradt nekem más, csak ez! Nem kellenek senkitől a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarom tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem én vagyok... Igaz? Ők nem érzik azt, amit én. Az egyetlen dolog, amit akarok, az, amit nem kaphatok meg. Elmentél!!! Sosem jössz vissza! Senki sem tudja, milyen érzés! Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezem, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz! Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak én...
Sokáig nem értettem ezt az érzést.
Haragudtam a világra a szeretetért,
amit esetleg kapok,
és azért,amit én adok.
Fáj és bánt minden szavad,
zavart vagyok !
Hogyan lehetséges ?
...én nem akartam,
és mégis bántalak azzal,
hogy szeretek,hogy Téged szeretlek !
De most már tudom,
hogy ez a szeretet szabályozhatatlan,
és független !
Független mindentől,
hogy kaptam-e csókot,ölelést,
független attól is,
hogy szeretsz,vagy nem szeretsz.
Független a szavaktól,a cselekedetektől,
a napoktól,a tegnaptól,és a holnaptól.
Ha fáj,nem attól,hogy viszonzatlan,
nem is a távolságtól,
mert velem vagy akkor is,
ha kilométerek választanak el tőlem,
akkor is velem vagy,ha nem akarsz...
...mert itt bent, a szívemben vagy...
Ha fáj,attól fáj,
mert olyan erő van benne,
hogy feszíti szívemet !
Félek,egyszer szétrobban bennem !
Különös érzés !!
Nincs rá szó a szótárban...
a létezéséről sem tudtam...
Azzá váltam,- hogy szeretlek,
és ez felszabadít,
megszabadít magamtól,attól, -
ami nem is én vagyok !
Minden megváltozott...- megszűnt a világ,
a bűn,és az erény, -
csak a Hozzád vezető út van...
...de ez a legnehezebb,
mert ez célba nem érhet !
